Már megint Ádvent…

Az év legpörgősebb időszaka. Még ha lenne is időnként szusszanásnyi időnk, nem tudunk leállni, mert körülöttünk minden, mindenki mozgásban van. Így aztán karácsonyt azért várjuk leginkább, mert akkor talán kifújhatjuk kicsit magunkat. Hogy is lehetne másképp? Ha mi nem tennénk oda magunkat, aligha lehetne önfeledt, testet-lelket melengető ünnep. Így aztán egy cseppnyi irigységgel nézzük a gyermekeket, akiknek ádvent még nem hajsza, hanem valódi, izgalommal, sejtelemmel teli várakozás.
Az első karácsony előtt is mozgásban volt mindenki. Nem az üzleteket járták; a népszámlálás miatt indultak útnak. Várakozás nem volt, csak nyűg és viszontagság, különösen a várandós fiatalasszony számára. Szállás sem volt, emberi, csak az állatoké. Az a végtelenül szegényes mód, ahogyan Isten megjelenik az embervilágban arról vall, hogy ő nem az ünnepre kicsinosított tisztaszobán át akar belépni hozzánk, hanem a hátsó ajtón keresztül; a rumlis szobába, ahová rendrakáskor szoktunk mindent, ami zavarja a képet, sebtében bedobálni. Nem azért, hogy zavarba hozzon, hanem mert ott van dolga, azt akarja jelenlétével megszentelni. Isten nem az, aki fejcsóválva, ajkát biggyesztve húzza végig ujját a szekrény tetejének peremén, hanem aki maga is feltűri ruhája ujját, és nekilát, hogy együtt rakjunk rendet. Mert Immánuel azt jelenti: velünk az Isten.

(Cserháti Sándor Szegedi evangélikus lelkész)